Véget ért A Dal 2015, melynek tegnap esti döntőjét sokak várakozásának megfelelően Boggie nyerte a "Wars For Nothing" című dalával, így ő képvisel minket Bécsben a hatvanadik Eurovíziós Dalfesztiválon.

A döntő grandiózumát egy közös énekléssel próbálták feljebb húzni, amit már megannyi tehetségkutatóban megszokhattunk. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha tényleg valami látványos és az újdonság erejével ható produkcióval készülnek, amit még nem láthattunk eddig sehol, de persze a maximumra kellett kapcsolni a nyálgépet, hogy aztán arcon fröcsögjön mindenkit. Az egész produkció egy zeneszeretetről szóló vidám, mosolygós valami lett, csekély dalszövegírói teljesítménnyel párosítva (ami már csak azért is furcsa, mert ha már ennyit ekézték a műsorban a dalszövegeket, akkor legalább most megmutathatták volna, mire is gondolnak jó dalszöveg alatt).

A kétórás műsoridőt persze ki kellett tölteni valamivel, hiszen mindössze nyolc darab háromperces előadás adta a gerincét, így kaptunk kortesbeszédeket eldadogó énekes-jóbarátokat és fogadásos videókat is. Az a gond, hogy ahány humorbombát akartak robbantani a műsor alatt, annyi kellemetlen pillanatot okoztak nekünk, s ha valami mégis kicsalt belőlünk egy mosolyt, azt is csak lesajnálóan facepalmba burkoltuk, mert legalább akkora cikiség váltotta ki, mint Tatár Csilla angol kiejtése vagy Harsányi Levente főpróbás ökörködése. A Dal+ stúdióvá átnevezett lihegőben Facebook-üzeneteket is mutattak, ahol Harsányi olyan jellegtelen nézői kommentekre várt reakciódús szófosást az énekesektől, mint például "Boggie, a szavazatomra számíthatsz a döntőben", amit aztán ugyanilyen írások követtek, csak éppen másnak címezve. Ez a szegmens akkor lett volna érdekes, ha olyan kommenteket választanak ki a szerkesztők, amikre lehet is érdemben reagálni. Mert hát mit mondjak arra, hogy valaki támogat egy köszönöm-ön kívül? Na jó, ha vicces akarok lenni, akkor felolvasom az adószámomat és elkérem a kedves rajongó egy százalékát, mert A Dal után minden bizonnyal újra a megélhetésért fogok küzdeni, mint minden más halandó.

A zsűri egyenként négy produkcióra adott pontot, miután mindenki megmutatta még egyszer és utoljára, hogy mivel is képviselne bennünket Bécsben. Az első helyezett 10, a második 8, a harmadik 6, a negyedik pedig 4 pontot kapott:

• Ív csak Pierrot-tól kapott pontot, s tőle is csak 4-et
• annak ellenére, hogy a Spoon mindvégig a nézők szavazataival jutott tovább, Rákay és Csiszár is nekik adták a maximális 10 pontjukat
• Rúzsa Magdi 10 pontja Boggie-hoz, Pierrot-é pedig Mujahid Zolihoz került
• csak Szabó Ádámnak sikerült mindenkitől pontot szereznie, így ő lett az első helyezett a zsűrinél, míg Boggie a második, a többiek pedig megosztott harmadik helyen végeztek
• Gájer Bálint és a Passed nem kapott pontokat, utóbbi pedig több, mint igazságtalan

Mint azt már korábban írtam, Gájer Bálint győzelmének semmi esélyt sem adtam. Nemcsak azért, mert a zsűri helyett ezúttal már csak a nézők juttatták a döntőbe, s az ilyeneket a zsűri elgáncsolja a döntőben, hanem azért is, mert ha swing kell, akkor visszanézem a németek 2009-es eurovíziós szereplését. Ha pedig attól nem tud jobbat a színpadra vinni, akkor tényleg nem szabad kiengedni.

Mujahid Zoli top 4-es szereplése is előrelátható volt, ahogyan Szabó Ádám és Boggie szereplése is. Az egyetlen meglepetést Wolf Kati bukása okozta. Szépen benéztem a már linkelt esélylatolgatós bejegyzésemnél, ugyanis a legjobb négybe vártam, miután a zsűri úgy a csodájára járt hétről-hétre, mintha ő lett volna Afrodité időutazó ősmagyar megfelelője. Azzal, hogy helyette a Spoont tolták tovább, egyértelmű támadást indítottak a jó ízlés, illetve az Eurovíziós döntőbe való kvalifikációnk esélye ellen. (Na nem mintha Wolf Katival több esélyünk lett volna.) Kicsit mellbe vágott a dolog, nem tagadom.

De szerencsére a sok rossz dal közül sikerült kiválasztani a legkevésbé elviselhetetlent. Boggie-ról levették a bőrszerkót (amivel egyébként semmi bajom nem volt), majd a döntőre egy nyolcvanas évekbeli vidéki szűzlánnyá öltöztették, aki végtelen egyszerűségével kiáll milliók elé és dalában a világbékéért kiált. Lényegében ezt várom tőle Bécsben is, hiszen ha egyértelműen felhúzzuk rá ezt a sémát, (s ha remélhetőleg ő lesz az egyedüli vele) akkor talán tovább is juthatunk a május 19-én tartandó elődöntőből. Boggie egyszerű és letisztult produkciója erős üzenetet hordoz, s ami a legfontosabb, hogy korszerű és aktuális. Nem kell mindig a szerelemről énekelni. Önként persze nem hallgatnám meg a dalt, de a dalfesztivál kontextusában működhet. Közel sem annyira, mint Kállay-Saunders András "Running"-ja, de működhet. Annyi biztos, hogy különösebb rizikót nem vállalunk vele, így nem is annyira izgalmas, mint a Compact Disco, ByeAlex vagy Kállay-Saunders szereplése. Friderikával összehasonlítgatni meg tök felesleges.

Az nem lepett meg, hogy a Passedet nem bízták a közönségre, hiszen Rákay elmondta, hogy szerinte letörték volna a szárnyukat vele, Rúzsa Magdi pedig az összeomlástól féltette őket. Számomra viszont ők az igazi győztesek, akik A Dal történelmének eddigi leginnovatívabb, legizgalmasabb és legegyedibb produkcióját szállították.