Ha trash reality-hez keresnék szereplőket, akár szombat este el is indulhatnék a Blahától a Borárosig, s benézhetnék a körút valamennyi szórakozóhelyére. Hajnali háromra már legalább hetven celeblétre kiéhezett humanoid telefonszámával gazdagodva konstatálhatnám elégedetten, hogy fuck yeah, tök jó munkát végeztem, két évadnyi trash-műsorra is találtam kísérleti patkányokat. Igaz, hogy fogatlanok és cincogásuk még egy tökön rúgott acapella-csapatnál is irritálóbb, de majd elröhög rajtuk a nép: a hülye picsán, az amórozó olcsójánoson, az arcoskodó hülyegyereken, a kigyúrt őstulkon, a hölgyeskedő cédán, a vagány csávón és a tenyeres-talpas csajon, aki maga a közönségesség. Csak a belváros perifériájáig kellett mennem értük.

Na de mi történne akkor, ha egy felpozicionált valóságshow-hoz (nem röhög!) kéne szereplőket toborozni? Például egy Survivor-höz, egy Big Brother-höz, vagy egy újragondolt ValóVilág-hoz (mondom nem röhög!).

Többségében összetett gondolatmenetre képes lakókra lenne szükség, akik az átlagostól eltérő kifejezőkészséggel közvetítik véleményüket. "Hangosak", kommunikatívak, önérvényesítőek, a nézők pedig nem legyintenek rájuk és továbbkapcsolnak, hanem lekötik őket, hitelesek. (Értsd: nem a köpködés megy 0-24-ben.) És persze nem árt, hogy ha legalább az érettségi már sikerült legtöbbjüknek.

A szakmán belül számos casting-csapat kezd munkába előre lefektetett elvárásokkal, már ami a karaktereket illeti. Filmbeli rossz fiúkat, gonosztevőket, cicababákat és pajzánkodókat keresnek. Gondoljunk csak a ValóVilág negyedik és ötödik szériájára, ahol a beszavazóshow-kon ugyanabban a kategóriában versenyeztek a jelöltek. Nádai Anikó rossz kislányként, Baukó Éva pedig törtetőként költözött be a villába, aztán volt, aki vitte a karaktert és volt, aki nem. A többség nem. Pont ezért nem kéne feltétlenül a forgatókönyvekben manifesztálódott figurákat keresni, hiszen egyrészt nincs garancia arra, hogy a mesterséges környezetben tudják-e majd vinni a karaktert száz napon át, másrészt pedig a valóság mindig izgalmasabb.

12 éves koromban tapadtam a műfajra. Amíg a szomszéd gyerek ablakából a Tuti gimi hallatszott ki, addig én azt néztem, miként ölik egymást öt darab halrudacskáért és salátaszószért az angol Big Brother lakói. Ennyi év reality-függés után most megpróbálom leírni, hogy milyennek is látok egy igazi valósághőst.

Lelkes: Ez az alapja mindennek. Csak úgy tudja valaki önmagát adni, ha élvezi a környezetében lévő emberek társaságát, illetve a helyzetet, amiben benne van. Esetünkben a 0-24 órás bezártsággal és a mesterséges környezettel kell megbarátkoznia a szereplőnek. Még hogy megbarátkozni... egyenesen élveznie kell! Egy reality-t (főleg egy bentlakásosat) csak a dinamikus és energikus lakók tesznek érdekessé, akik élvezik a műsor procedúrájának minden másodpercét, a jelölésektől a napi-heti feladatokon át a kiszavazásokig mindent, illetve a molekuláikat is végigpásztázó kamerákat. Konkrétan a teljes csomagot. Ha az ember lelkes, akkor produktív is, s egy valóságshow kontextusában ez a produktivitás a legtöbb esetben egyet kell jelentsen a stáb által kreált szituációkban történő bevállalóssággal is, gondoljunk csak a ValóVilág kígyós-békás bátorságpróbáira vagy a különféle túlélőshow-kra.

Sajátos szemléletmódú: Nem átlagember. Gondolkodásmódja - ha lehet - alapjaiban különbözik mindenki másétól, ezért a nézők kíváncsiak rá: vajon mit fog miről mondani vagy hogyan áll különböző helyzetekhez. A sajátos szemléletmód mindig érdekes, függetlenül attól, hogy éppen miről szól. Lehet az házasságellenesség, önként vállalt agglegénység, hippi életmód, konzervatív erkölcsviaskodás vagy éppen hedonizmus. A sajátos szemléletmód jellegzetessé teszi a szereplőt és hozzásegít karakterének közvetítésében.

Önérvényesítő: A sajátos szemléletmód persze nem ér semmit, ha nem fejezik ki. Az önérvényesítés arról szól, hogy beköltözöm a műsorba, elkezdem élni az életemet és igyekszem azokhoz az elképzelésekhez tartani magam (a műsor szabta keretekhez mérten), amikhez a kinti világban is. Például egyetlen lakótársamnak sem engedem, hogy megmondja, hogy mikor használjam a kondigépeket vagy hogy a selyemsonkát magában vagy szendvicsben zabáljam. Az önérvényesítés ugyanis egy bizonyos szinten üti egymást az alkalmazkodással, s mi nézők aztán tudjuk, hogy minél inkább kerülik az alkalmazkodást a szereplők, annál jobban szórakozunk velük, vagy éppen rajtuk. Az önérvényesítést kitűnően gyakorolták az angol Big Brother 6 lakói vagy éppen a tisztaságmániás és a háziállat-kérdésben Évivel folyamatosan hadilábon álló BB1 Zsanett, de akár még ide sorolhatjuk VV4 Alekoszt is. Az "az van, amit én akarok"-szellemiség gyakorlása konfliktust okoz, amiből történetek állnak össze, egy jó műsor pedig történeteket mesél. Persze lehet valaki megalkuvó és behódoló is, hiszen lehet, hogy ő meg pont emiatt vált majd ki szimpátiát vagy ellenszenvet. De azért ne legyen több kettőnél.

Kommunikatív: A lelkesség, a sajátos szemléletmód és az önérvényesítés is kommunikáció, mint minden, amit az ember csinál a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig. A kommunikáció élet, így minél többet kommunikálnak egy valóságshow szereplői, annál életszagúbb lesz a műsor. Minél többet interaktálnak egymással, annál jobb. Képesek és nem félnek gondolatokat közölni, nagyokat mondani (nem feltétlenül hülyeségeket, csak nagyokat), Sablonszövegű, közhelyes és gyenge kifejezőképességgel rendelkező egyénekre semmi szükség.

A kommunikatív személyiség itt nemcsak a szóbeliséget jelenti, hanem a magatartást is. Egy jó reality-szereplő nem fél cselekedni, legyen az bármilyen indíttatású. Ha BB1 Renato ideges volt, akkor a falhoz csapta a spagettit. Ha ÉH1 Ádámnak fontosabb volt a barátság, mint a főnyeremény, akkor ehhez mérten cselekedett. Ha VV2 Sziszinek egy kis törődés kellett, akkor nem félt Kismocsokhoz dörgölőzni. A nap végén az a lényeg, hogy legyen mit néznünk.

Természetes: Azaz önmagát adja minden esetben. Nem ad megszeppent és műanyag interjúkat a riportszobában, többnyire képes elengedni magát és úgy viselkedni, mintha nem is pásztázná húsz kamera egyszerre. El tudjuk hinni, hogy ő olyan, amilyennek mutatja magát, tehát hiteles.

Mindezt persze valamilyen szinten felülírja, ha stratégiai valóságshow-ról (pl. amerikai Big Brother, Survivor) beszélünk, hiszen ezekben a műsorokban a nézők beleszólása nélkül kell versenyezni egymással, tehát külső akadály nélkül folyhat az érdekérvényesítés, a fődíj érdekében engedhetnek elveikből és felvehetnek egy maszkot. Azt viszont jól kell csinálni, szóval dupla meló.

Minden más: Itt teljesedik és érik be minden. Ide tartozik minden egyes tulajdonság, amit csak fellelünk az aktuális személyben. Lila hajú, skinhead, partiarc, állandóan baseball-sapkát hord, szemüveges, romantikus, kétbalkezes, imád kiállni az esőre, konyhatündér, szilikonmellű, anyáskodó, tud énekelni, mindig hasmenése van, fél a sötétben, vicces, kövér, sovány, dohányos, töri a magyart, meleg, nem meleg, izmos, lusta, házias, tetkós, nem hord alsógatyát. Ezek olyan tulajdonságok, melyek nem szorulnak érvényesítésre, hiszen nyilvánvalóak, de mindenképpen megnyilvánulnak, hozzájárulnak a karakterek megismeréséhez és adódhatnak olyan helyzetek, amikor igenis előnyükre vagy hátrányukra válhatnak.