Svédország nyerte az idei Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét, így a hihetetlenül jóképű Mans Zelmerlöw-nek három év után újra sikerült hazavinnie a versenyt. Svédország Loreen "Euphoria" című slágerével nyert 2012-ben, így 2013-ban Malmőbe költözött a fesztivál. Most újra északra vesszük az irányt a "Heroes" című dallal.

A döntő nyitányaként gyönyörű képekkel elkalandoztunk Ausztriában, majd hegedűszólót és szimfonikusokat hallhattunk, amivel Bécs komolyzenei múltját elevenítették fel. Biztosan életkori sajátosság vagy csak a szocializációmnak köszönhető, de az élőhangszereseket simán kihagynám egy ilyen mainstream show-ból. Az idősebb rajongók szeretnek elnosztalgiázni azon, milyen is volt, amikor a helyszínen játszották a zenét az Eurovízióban, s nagyban kampányolnak is értük, szóval remélem, ez nem afféle célzás volt.

Conchita és a műsorvezetők előadták az idei eurovíziós himnuszt, illetve ezúttal sem úsztuk meg gyerekkórus nélkül, akiktől már Malmőben is rázott a hideg. Na nem azért, mert menthetetlenül agglegény vagyok, csak hát minderre ott van a Junior Eurovízió, ami tipikus családi kikapcsolódás, a felnőttek Eurovíziójára pedig jobban szeretek egy hatalmas buliként tekinteni, amit a kis cuki-muki kölykök mutálatlan hangjukkal kissé megtörnek.

(Le)szerepelt a Nagy Hat és Ausztria

Az elődöntőkről már írtam (így a tegnap fellépők többségéről is), viszont Észtország előadásáról még ömlengenem kell egy kicsit. Abszolút nem vagyok egy emocionális alkat, de Elina Born és Stig Rasta duettje egyszerűen csodálatos volt. Csodálatosan őszinte. Hatalmas profizmusra vall, hogy ilyen hatékonyan át tudták adni a dalt minden műanyag nélkül.

Ausztrália debütálása végre felrázta az eurozene unalmas megszokottságát és felfrissítette a mezőnyt. Bízom benne, hogy rendszeres szereplői lesznek a versenynek (mert most ugye erről megy a diskurzus). A spanyol Edurne viszont rendesen alulmúlta a várakozásaimat, amiről nyilván az óriási hype tehet. Szűz Máriaként indított, aztán volt ruhaletépés is, de az ingerküszöbömet csak egyetlen dolog (vagyis személy) lépte át, mutatom:

Olaszország kis macsói, az Il Volo viszont azt hozták, amit mindenki várt, de hát három fiatal olasz tenor mégis melyik univerzumban ne vonzaná a figyelmet. Az Egyesült Királyság viszont taszított mindenkit, akibe egy kicsit is szorult némi jó ízlés. Az Electro Velvet előadása minden létező ponton megbukott: a ruhák olcsók, a koreográfia nevetséges, az énekhang pedig gyenge volt. Az énekesnő vérszegényebb volt, mint egy kiszáradt éti csiga, az énekes pedig tenyérbemászóbb minden gazdag ügyvédtanoncnál.

A pontbejelentések izgalmait jórészt az képezte, hogy Svédország és Oroszország sokáig fej-fej mellett haladtak. A sors kínos, ám tökéletes iróniája lett volna, hogy ha Ausztria után az az Oroszország nyeri a versenyt, akiket hevesen fújoltak tavaly Putyin miatt, ám nem történt baj, az Eurovízió "otthon" maradt.

A német nyelvterületeken nem ünnepeltek

Svájc glamúrballadája már az elődöntőben kiesett, a döntőben pedig Ausztria és Németország is megszívta. Minden döntős rémálma, hogy nulla ponttal hagyja ott a versenyt, s ennek a rémálomnak a megvalósulása mostantól két előadó életét fogja végigkísérni. Az osztrák színekben fellépő The Makemakes egy hatalmas nyúlás mind a műfajt, mind pedig a megjelenést tekintve, talán még kissé idejétmúlt is, a nulla pont tehát megérdemelt volt. Németország Ann Sophie-val bukott hatalmasat, aminek okán még most is gondolkodom... talán túl provokatív és szexuális volt, ahogyan bedöntötte premier plánba a hátsóját a szám elején?

Baki baki hátán

Nyilvánvalóan hatalmas energiát, teherbírást, precizitást és kreativitást igényel egy efféle élő közvetítés lebonyolítása, ám a 2010-es Eurovíziókhoz képest a megszokottól jóval több bakit kaptunk idén. Svédország számánál kétszer is láthattuk az operatőr felkarját, Grúziánál pedig annyira túltolták a füstgépet, hogy egy bizonyos kameraállásból egyáltalán nem látszódott az énekesnő. A pontbejelentéskor három(!) országgal is megszakadt a kapcsolat, a műsorvezetők pedig számos alkalommal nem tudtak lépést tartani a kameraváltásokkal. Az operatőrök a fellépők után mindig az őrjöngő rajongókat mutatták, amint lengetik a zászlókat és ünnepelnek, kivéve, amikor nem, ugyanis nem egyszer vágtak be nyakban lógó beléptetőkártyákat, biztonsági őröket vagy távol a páholyban majdhogynem végelgyengülést nem kapó idősebb nézőket, akiket rejtély, hogy miért kellett látnunk.

A két elődöntő és a döntő műsorszerkezetét viszont profin felépítették, a műsorvezetők semmivel sem voltak rosszabbak elődeiknél (a társaságban lévő német haverom pedig felvilágosított, hogy honnan lehet ennyire ismerős Arabella Kiesbauer) és végül tökéletesen megbékéltem az arénával is.

Magyarország a 20. lett

Itt abszolút nincs mit magyarázni, a nézők ezzel a helyezéssel tökéletesen és reálisan elhelyezték a döntős mezőnyben Boggie-t és a "Wars For Nothing"-ot. Tudjuk, hogy ez a produkció közel sem volt egy "Running", egyszerűen csak ennyit tudott és legyünk büszkék rá, hogy döntősök lettünk vele, immáron ötödik éve egy huzamban. Boggie egyébként nyolcadikként jutott tovább az elődöntőben.

Mit várok jövőre?

Jobb dalokat.