És mit hoz a sors. A nagy Eurovíziós győzelem az aréna falain kívül is egymás tökeit taposó Oroszország és Ukrajna között dőlt el. Szergej Lazarev ugyan nyert a nézőknél, a zsűrinél pedig az ausztrál Dami Im lett a kedvenc, de a matek végül a nézői és a zsűri-eredmények második helyezettjét, az ukrán Jamalát és az "1944"-et hozta ki győztesnek. A dal egyértelmű politikai üzenet Oroszországnak, hiszen a krími tatárok második világháborús deportálásáról szól, amit az oroszok hajtottak végre. Ez a politikai töltet sokakat zavart, az EBU-nál a verseny előtt vizsgálatokat is kezdeményeztek ellene, de a műsorszolgáltatók szövetsége végül legitimálta a dalt, politikai indulatot nem látott benne. Azt nem is lehet, hiszen ügyesen elrejtette Jamala a sorok között a lényeget, így engem sem zavart, elvégre Ukrajna sajnos aligha fog jól kijönni a 2014 óta tartó háborús konfliktusukból, így ha máshol nem, hát legyen velük az erő az Eurovízión. A vicces az egészben az, hogy ezekben a pillanatokban pont az oroszok sírják tele a közösségi oldalakat a verseny politikaisága miatt. Vannak, akik korrupcióval vádolják a zsűrit és az otthon ülő nézőt is (igen, téged ott a képernyő előtt is, te dekadens nyugati rém), míg mások - köztük a szovjet időket látszólag Stockholm-szindrómás pöcsként visszasíró magyarok - azt tanácsolják Putyinnak, hogy zárja el a gázt az ukrán Eurovízió idejére. Kelet-Európának az utóbbi időkben amúgy sem lehet megfelelni, Conchita Wurst 2014-es és Mans Zelmerlöw 2015-ös győzelme után is bojkottal fenyegetőztek, mert hát hol marad az ortodox keresztény-konzervatív értékrend tisztes megbecsülése, kérem szépen.

A szavazás nem változott, továbbra is 50-50%-ban számították a zsűris és a nézői voksokat, viszont másképp prezentálták. Először végigkapcsolták mind a 42 résztvevő országot a zsűri pontjaiért és így kialakult egy állás, amit teljesen felborítottak a nézők összeömlesztett pontjai. Ennek az új rendszernek az a lényege, hogy sokkal átláthatóbb eredményt és nagyobb izgalmat kapjunk, ami sikerült is: amikor már mindenki azt hitte, hogy Ausztrália a földbe döngölte Európát, a nézők Oroszországot szavazták meg győztesnek. Ebből az egészből az következett, hogy a zsűris és a nézői szavazáson is második helyet elérő Ukrajna nyert, így az új rendszer a célját elérte: sokkal átláthatóbb lett, azaz a nézők most már jobban látják, hogy hiába szavaznak meg valakit győztesnek, ha mindig lesz egy másik erő, ami lehúzza az egyébként emelt díjas szavazataikat. Hát ja, a felháborodás valamelyest jogos, hiszen több millió ember véleménye fajsúlyosabb és reprezentatívabb, mint egy öttagú zsűrié országonként, bárkik is legyenek azok.

Freddie a nézőknél 14., a zsűrinél pedig 18. lett, tehát utóbbi húzta le a helyezését. Mondanám, hogy a Wolf-effektus áldozata lett (ami olyan magyar előadókra értendő, akiket egészen a döntőig imádnak a rajongók, majd amikor szavazni kéne, simán átlépnek rajta, lásd Wolf Kati esetét), de a fogadóirodák a döntő napján utolsó előttinek saccolták be, tehát egyszerűen csak ez van. Azt viszont tényleg ne feledjük, hogy Freddie nem áldozata volt az idei szokatlanul erős mezőnynek, hanem egy erős hozzájárulója. Az előadást sok rajongói oldalon darabokra szedték, de nekem csak annyi gondom volt vele, hogy túl sok hangsúlyt fektettek a vokalistákra. Ezen kívül a kameraállások sokat toltak rajta, a ruhaválasztás előnyeire formálta Freddie-t, a hangi adottságairól pedig nem lehet vitákat nyitni. A 19. helynél persze mindig lesz 18 jobb, de mi magyarok vagyunk, a saját nemzetközi megítélésünkből kiindulva legfőbb célunk még mindig a döntős kvalifikáció, s majd ha kihúzzuk ezt az évtizedet egyetlen kiesés nélkül, akkor talán lehetnek majd nagyobb elvárásaink és céljaink, például a folyamatos top 10-es helyezés.  

A show egy látványos divatbemutatóval egybekötött felkonffal kezdődött, amihez a svéd elektrozene nagyjai szóltak. A 2009-es Cirque du Soleil és a 2013-as hídjárás mellett ez volt a valaha látott legjobb döntős felvezető. Két óra alatt lement mind a 26 induló, s utána betekerték a műsort egy hatalmas ipari tésztanyújtóba, ami másfél óra hosszan nyújtotta a köztes produkciókat. Azt hittem, hogy a kisfilmeknek és a fellépéseknek már sose lesz vége. Justin Timberlake is megjelent és elhozta a hollywoodi tutit, teljesen feleslegesen. Persze, az est egyik, ha nem a legjobb előadását nyújtotta, de az amerikai popkultúrának annyi platformja van a világon, az európainak meg talán csak az Eurovízió, hogy erre semmi szükség sincs. Habár egyáltalán nem zavar, sőt, rohadt boldog vagyok az ausztrálok részvétele miatt és a már küszöbön álló Kazahsztán debütálása sem fog egy cseppet sem zavarni, de az amerikai szupersztárok jobban működnek a saját univerzumukban. Lynda Woodruff-ból viszont nem lehet eleget kapni, azonnal gyúrják valami szitkomba.

Az előadások voltaképp ugyanolyanok voltak, mint az elődöntőben (csak Poli Genova levágatta végre a haját), viszont a Big Five-ot és Svédországot most láttuk először. Nekem még mindig összeegyeztethetetlen a német Jamie-Lee Kriewitz élénk K-popos imidzse a melankolikus dalával, az angol Jake & Joe és az olasz Francesca Michielin pedig épp olyan jellegtelenek voltak, mint amilyennek vártam őket. A svéd Frans semmit nem változtatott a Melodifestivalenes előadásán, de nem is kellett, mert akkor is kapta volna az európai tinilányok voksait, ha felolvas egy oldalt egy idegsebészeti szaklapból. A spanyol Barei nagy közönség-kedvenc volt csakúgy, mint tavaly Edurne, de a döntőre őt is elhagyták a rajongók, majdhogynem utolsó lett. Hatalmas kedvencem, a Franciaországot képviselő Amir ugyan jól teljesített a közönségszavazáson, de másképp énekelte a dalát, miután az elődöntős felvételen nem tudta kiénekelni a magas hangokat. Oké, mindig én vagyok az első, aki azzal érvvel, hogy ez egy dalfesztivál, nem pedig egy tehetségkutató, de akkor is csalásnak érzem a dolgot. Talán nem érdekelne, ha erősebb lett volna maga az előadásmód. Apropó, a fehérorosz bemondó be volt rúgva.

Hamarosan jönnek a szavazatokat feldolgozó infografikáim, addig szóljon a zene, legyen tánc!