Habár a Fear The Walking Dead most felvette a The Walking Dead dinamikáját - vagyis dinamikátlanságát -, maga a történet és a karakterek sokkal jobbak az anyasorozaténál. A spin-off valósága sokkal vonzóbb, mert ésszerűbb és nincs átitatva izzadtságszagú emberieskedéssel és mártírkodással.

A főhős magánál van, Madison ezerszer jobb vezető, mint amilyen Rick valaha is volt vagy lesz. Miután az ötödik évadban Rick a körülményekhez megfelelően embertelen, de racionális döntéseivel az apokalipszis erőskezű vezetőjévé kezdett érni, a hatodik évadban olyan gyorsan szétbarmolták a karakterének építését és igazi kemény gyerekké válását (amit elvárunk a világvége főgóréjától), amilyen gyorsan kihátráltak Carl kinyírása mögül. Most megint ott tartunk, hogy Rick egy első évados érző lélek, egy szentimentális lelki pásztor, egy gyilkosokat felmentő terézanya, szóval egy lúzer fasz. Vele szemben Madison, a Fear The Walking Dead főhősnője az apokalipszis elejétől résen van, nem bízik senkiben, tisztán gondolkodik és hüledezés helyett már rég helyretette az új világot magában, hogy oké, mától ez van, ember embernek farkasa, az erősebb kutya baszik, nincs kegyelem és nincs bocsánat. Amikor megcsapják, akkor visszacsap, s amikor gyanús elem közeledik, akkor nem kivár, hanem cselekszik. A hasonló jellemmel megáldott Victorral kötött kimondatlan barátsága pedig tök jól áll neki, mert mindketten elég erősek ahhoz, hogy power couple legyen belőlük és ketten meneteljenek az apokalipszis ellen.

Az írók számolnak az elmebajjal, megborultak a szereplők. Habár a The Walking Dead-ben is láttuk már Ricket hallucinálni Loriról és a csapat egyik megháborodott tagját is hagyták már fához kötözve, mégis a Fear The Walking Dead jobban, átláthatóbban és részletesebben kezelte az elmebajt úgy, hogy nem pusztán mellékkaraktereket tett zakkanttá. Az elmebaj egy apokalipszis esetén mindenkire nézve valós veszélyt jelent, ezért tök jó, hogy foglalkoznak vele. Konkrétan az emberiség fele a másodperc töredéke alatt meghülyülne, ha meghallaná az első zombihörgést az ajtajánál. A Fear The Walking Dead szereplőinek ehhez azért egy kicsivel több kellett, de a második évad felére többüknek sikerült. Chris már az elejétől kezdve labilis volt, elég hamar a harc megrögzöttjévé és a fegyvertartás republikánus elkötelezettjévé vált. Tetszett neki, hogy ölhet, s idővel már tök mindegy volt, hogy az áldozat ember vagy walker. Aztán ott van Nick, aki szintén nem volt százas sohasem, de az ő megborulása más. Sajátosan fogja fel az apokalipszist, igyekszik értelmet adni neki, s mivel már ezelőtt is inkább alternatív életmódot folytatott (értsd drogozott, csavargott, seftelt) és mindig egyedi világképet alkotott, a viselkedése annyira nem váratlan. A társadalmi kirekesztettség, a sehova nem tartozás érzése váltja ki belőle ezt az azonosulhatnékot a zombikkal. Daniel viszont váratlanul és előjelek nélkül borult meg, így azt még ízlelgetni kell. Persze, nehéz mindig két lábon tartani magad, amikor a világ és mindenki más körülötted összeomlik, de az, hogy ennyire megtörték, túlzó és egyelőre nem látni a logikát mögötte, legalábbis én nem látom. Miért pont most, miért pont így, miért ilyen hirtelen, mi vele a cél?

A szereplőket is emészthetőbben válogatták össze. A Fear The Walking Dead-nek nincs Lorija, Andreája vagy Gabrielje, de Kim Dickens (Madison) tökéletesen hozza a badass anyatigrist, Cliff Curtis (Travis) a komplett balekot, Frank Dillane (Nick) a narkós különcöt, Rubén Blades (Daniel) a dörzsölt mexikóit és persze Colman Domingo (Victor) a még dörzsöltebb alfahímet, akinek pasiját Dougray Scott játszotta. Maszkulin meleg pár, sajnos ritkán látni őket (a The Walking Dead-ben sem voltak).

Szóval a Fear The Walking Dead sokkal érdekesebb szálakon fut. Vízen, földön, hegyen, határokon át, keményebben és racionálisabban, ezért jobb az eredetinél.