Tegnap véget ért az American Horror Story ötödik évada, nem is akármilyen bullshittel: csak Liz Taylor (Dennis O'Hare) sztorija kapott méltó lezárást, mindenki másét összecsapták, mintha az íróknak nem lett volna elég idejük elfűzni a szálakat. A Hotel 12 része nem hozott olyan sztorit, amiért megérte volna a sorozatot heti rendszerességgel követni, a horrort pedig újraértelmezték, csak éppen nem pozitív értelemben. Összeszedtem az évad legnagyobb gyengeségeit és erősségeit.

Az évad legnagyobb gyengeségei

A szorongást felváltotta az undor

Az évadpremierhez közeledve Ryan Murphy azt nyilatkozta, hogy a Hotel hangulatában a Murder House-hoz fog hasonlítani. Ez nagyon jól hangzott, hiszen az első évad sokkal inkább a lélektani horror műfaját követte: a suspense, a misztikum és a hátborzongatás minden jelenetben elegyedett egymással elsődleges horrorelemekként. Ehhez képest a Hotel mindezt teljes mértékben nélkülözte, így a franc se kíváncsi arra, hogy októberben mit hord majd össze az új évadról Murphy. A Hotel olyan volt, mintha a puszta gore-ban látta volna a lehetőségeit, s ez inkább csak egyszerű undort gerjesztett bennem, mintsem félelmet. Mennyezetre fröccsenő artériák, elvágott torkú kisiskolások, patakokban folyó vér, vénákba szúrt tűk, kibelezett kövér faszik... ezek a legtöbb esetben nem ijesztőek voltam, hanem csak gusztustalanok. S az is hiba volt, hogy mindezt máris az évadnyitó első perceiben a pofánkba nyomták, különösebb történeti keret nélkül.

Angela Bassett és Kathy Bates már megint ugyanazt a karaktert kapták

Bassett mindig egy tökös csaj (most Ramona Royale), Bates pedig egy fiú meghurcolt édesanyja (most Iris). A karakterváltozás hiánya egyébként folyamatos probléma a sorozatban, Jessica Lange szerepe gyakorlatilag ugyanaz volt négy évadon át. Ez csak a tehetségek pazarlása.

Szükségtelen volt két percnél tovább Will Drake karakterével foglalkozni

Ráadásul az évadzáró nagy részét is Cheyenne Jackson ízetlen karakterére fűzték. Minek? Kit érdekel, hogy tönkrement a divatháza? Kit érdekel, hogy újra meg akarja valósítani önmagát? Egyáltalán kit érdekelt a sorsra, miután megölték? Ő egy bábu volt, egy másodlagos karakter, akihez Elizabethet csupán érdek fűzte. Amikor megszerezte tőle, amit akart, a karakter elvesztette a funkcióját, érdektelenné vált. Bár már korábban sem tudtam komolyan venni, mivel Elizabeth csodák csodájára kihozta belőle a heterót és összeházasodott vele. Bitch, please.

Nem állt jól John Lowe-nak, hogy gonosz lett

Nagyon izgatott voltam, amikor kiderült, hogy a sorozat történelmének egyik legérdekesebb karakterét játszó Wes Bentley ezúttal főszerepre tér vissza, ugyanis annyira passzolt hozzá Edward Mordrake karaktere a Freak Show-ban, hogy máris befúrta magát az AHS-univerzumba. Aztán megkapta John Lowe nyomozó szerepét, ami addig, amíg segítette a sztori építkezését mint a hotel ellen küzdő jófiú, jól is állt neki. Később ugye kiderült, hogy valójában már régóta James Patrick March vonzása alatt áll és azokat a gyilkosságokat, amik után nyomozott, valójában ő követte el. Innen indult lejtmenetbe a karaktere. Ryan Murphy meggyengítette és kiröhögtette Johnt, lassan letérítette a főszerepről, s tulajdonképpen beállította egy hatalmas lúzernek. Nem is haladt tovább a karaktere, a fináléra már totális érdektelenségbe fulladt, holott ő lett volna a kibaszott Ten Commandments Killer, a történet váza.

Az évad legnagyobb erősségei

James Patrick March, a hihetetlenül cuki sorozatgyilkos

Nem szoktam csak azért megnézni filmeket vagy sorozatokat, mert jó színész játszik bennük, azt viszont el kell ismerni, hogy az eredeti hoteltulajdonos karakterét Evan Peters tette azzá, ami. Játéka aranyossá és szerethetővé tette a pszichopata gyilkost, megmutatta az embert a sötétség mögött, a benne rejlő szenvedélyt, a kisfiús kíváncsiságot, a filozófust, a pajkos rosszfiút, az ellenállhatatlan sármőrt, egyben. És az az akcentus...

A Hotel Cortez maga volt a nagybetűs klausztrofóbia

Nem minden évad élvezhető ugyanúgy, de mindben közös, hogy egyedi hangulatot teremt. A hotel egy hideg és sötét hely volt, a lobbit kivéve viszonylag kis terekkel, mindenhol falakba ütköztünk, élénk színeket gyakorlatilag sehol sem láthattunk. Még az Elizabeth lakosztályában fénylő rózsaszín neon sem vitt színt a környezetbe, annyira hűvös volt minden. Mintha folytonos árnyék fedte volna a hotelt.

Nem szólt minden Lady Gagáról

Azt a készítők is tudták, hogy ha engedik énekeltetni Gagát zenei jelenetekben (ahogyan azt eddig Jessica Lange-gel tették), azzal öngyilkosságot követnek el. Lady Gaga kommersszé sem tette a sorozatot, azt Ryan Murphy már rég elintézte. A játékával sem volt gondom, s egyébként is látszott rajta, hogy lelkes, ami értékelendő.

Kijátszották a szex-kártyát, nagyon helyesen

A szexualitás és az American Horror Story mindig is kéz a kézben jártak, s nem egyszer használták egyszerű, szánalmas és kényszeres figyelemfelkeltésre, de a Hotel-ben végig a történet szerves része tudott maradni, még ha ezt sokan vitatják is. A szexualitás összekapcsolta a szereplőket, megmutatta a köztük lévő szenvedélyt és azt tette legfőbb összeköttetéssé közöttük (elég csak Elizabeth kapcsolataira gondolnunk, illetve Donovan és Elizabeth vérfürdőben beteljesült orgiája is jól mutatja ezt). A szexuális orientációkkal is eljátszadoztak: sokszor nem volt tiszta, hogy akkor most ki és ki nem vonzódik a saját neméhez, mintha Ryan Murphy fantáziálásai manifesztálódtak volna előttünk.

Külön említést érdemel még Miss Evers (Mare Winningham) karaktere, akivel szépen maxolgatták a fekete humort, illetve a Lily Rabe Aileen Wuornos-a is.

És ja, Liz Taylor különösebben nem hatott meg.

A Hotel nem ér fel a Murder House, az Asylum és a Freak Show szintjére, a Coven pedig csak annyiban erősebb nála, hogy egy-két epizóddal többen tudott történetet mesélni.